16. Baba-mama hírlevél – 9 hónapos gyermek

Osszuk meg a játékot és az örömöt! – kortárs közösségek

Minek vigyem játszótérre, ha játszhat itt a kertben vagy a folyosón is? - teszik fel a kérdést néha az édesanyák. Ahogy a kertben a fára mászást nem pótolja a játszótér, úgy a barátkozást, ismerkedést, közösségbe illeszkedést sem helyettesíti a kert, a folyosó. A gyermek születése után felfedezi saját magát, majd környezetét, és egy idő után valóban ismeri az otthona minden zugát és szeretett anyja minden mozdulatát – elvágyik, szeretne újabb dolgokat tapasztalni, más embereket megismerni. Ez az igény egészséges személyiségfejlődésről tanúskodik, örüljünk neki! Nem beszélve arról, hogy mi is milyen jól járunk egy picit lazábbra vett kötelékkel!

Az egyéves kor körüli gyermekünk már előszeretettel szemrevételezi, hogy mások mit kezdenek a homokkal a homokozóban. Ha a gyermekünkkel eljárunk egy közösségbe (pl. játszótérre, játszóházba, rokonokhoz, barátokhoz), a kicsik másfél éves koruk körül határozottan felismerik azokat a társaikat, akikkel rendszeresen találkoznak. Kezdetben csak játszanak egymás közelében, de már másfél-kétéves kor körül megjelennek az együttműködés első jelei. Tévedés azt hinni, hogy a gyermeknek az a legideálisabb, ha hároméves koráig kizárólag otthon az édesanyjával tölti az idejét. A kizárólagosságban van a hiba. Igazából társak nélkül már kétévesen is unatkoznak, miközben a játszótéren már "kóstolgatják" egymást. Jellemzően kerülik a kihalt homokozókat és inkább elmélyednek a játékban, ha társakra lelnek (még akkor is, ha ránézésre csak egymás mellett játszanak).

Óvodáskorra a társas igény még inkább megerősödik, határozottabban szívesen játszanak hasonló korú gyerekekkel, mint egyedül. Ráadásul nem "válogatósak", lehet a pajtás akár baráti család gyereke, vagy azonos helyen nyaraló kisgyerek, az sem baj, ha a másik kicsit idősebb vagy fiatalabb. Kezdetben főként az együttlétet, a közös helyszíneket keresik, később a közös játszás összetettebbé válik, és együttműködésbe lép át. ("Ha te boltos leszel, én vásárló." "Ha te húnysz, én elbújok.") Iskoláskor előtt a legkedveltebbek a szerepjátékok, amikben elmélyülnek és tökéletesen beleélik magukat. (Pl. "Ma Pankával szaladgáltunk a réten az oviban, mert báránykák voltunk, de aztán jött egy tigris!") A szerepekben eljátsszák érzéseiket, élményeiket, bánatukat, a családot ért örömök, fájdalmak éppúgy megjelenhetnek benne, mint a tegnap este felolvasott mese fordulatai. Ezekből a játékokból megtudhatjuk, mi foglalkoztatja, esetleg bántja mostanában a gyermekünket. Óvodáskorban a fiúk és a lányok még szívesen játszanak együtt, de már formálódnak a külön csoportok is. Minél többet próbálgatja magát egy gyermek társaságban, annál többet tud meg magáról, annál alaposabban tisztában van határaival, önnön motivációival, működésével.

Kórházban a gyermek

A legtöbb gyermeknek nagyon ijesztő kórházba kerülni akár csecsemőként, akár idősebb korban. A gyereknek idegen a szoba, anya éjszaka távol van, kórházszagú a pizsama, a látogatók arcán látszik a féltés, a betegség fájdalmas, furcsák a vizsgálatok. Itt új szabályok érvényesek, nem ehet, nem öltözhet, nem mosakodhat, nem játszhat önállóan, mint azelőtt, pedig ezektől érezte magát „nagynak”. Kevés gyerek viseli jól, hogy állandóan feküdnie kell, a legtöbben ezt büntetésként élik meg. Nem beszélve arról, hogy hiányzik az otthoni leves illata, furcsa a diétás ebéd. Szerencsére az orvosok próbálják a gépeket a gyerekek nyelvén bemutatni, az MRI gép lehet űrhajó, ahová be kell bújni, a röntgen lehet láthatatlan fényű varázslámpa, és vannak nővérkék, akik próbálják elviselhetőbbé, elfogadhatóvá tenni a kórház világát.

A kisgyereknek különösen nehéz megérteni, hogy „csak pár órát” vagy „csak pár napot” kell anya nélkül tölteni, hiszen ő még másképp érzékeli az időt, minden pillanat, amelyet egyedül kell töltenie, borzasztóan hosszúnak tűnik. Így már rövid idő múlva azt képzelheti, hogy örökre elhagyták őt, még akkor is, ha soha semmilyen okot nem adtak a szülei, hogy magára hagyva érezze magát.

A kórházban maradt gyerek először ellenkezik, aztán egykedvű lesz, utána (látszólag) belenyugszik, hogy idegen felnőttek vigyáznak rá. Egy idő után teljesen megváltozhat… Ha úgy tesz, mintha nem ismerne anyjára, napokig távolságtartó, vagy akár haza sem akar menni, sajnos ez is természetes reakció lehet az „elhagyottság” érzése miatt. Ezt a jelenséget hívjuk idegen szóval hospitalizációnak. Az anyának, a rokonoknak is nagyon nehéz időszakok ezek.

Már régen rájöttek, hogy a kórházi ellátás legnagyobb problémája, hogy a gyermeknek el kell válnia édesanyjától, ezért ma már nagyon ritkán tiltják, hogy az édesanya bent maradjon a gyermekkel. Sajnos a fertőző osztályon, intenzív kórteremben vagy steril szobában előfordulhat, hogy – éppen a beteg gyermek érdekében – ott kell hagyni a kicsit vagy legfeljebb egy családtag látogathatja.

Ha felkészíti gyermekét, őszintén elmondja, hogy ott kell maradnia a kórházban, nővérkék vigyáznak rá, orvosok vizsgálják és mások a szabályok, valószínűleg sokkal kisebb lesz a megrázkódtatás.

„Egyedül a nagyvilágban” – először külön a szülőtől

Mennyi idős kortól bízhatjuk másra a gyermeket? Mennyi időt tölthet távol a szülőktől a gyermek anélkül, hogy emiatt csalódna vagy szorongana, túlságosan szomorkodna? A válasz nem könnyű. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy kicsi koruktól a vidéki nagymamánál töltötték az egész nyarat, és általában ezek az emlékek kellemesek maradtak. Azt mondhatjuk, hogy a gyermek távolléte miatt aggódni fölösleges, ebben az időben a szülők feltöltődhetnek, egymásra figyelhetnek, ápolhatják a párkapcsolatukat, esetleg nyugodtan élhetik túl azt az időszakot, amikor például nyári szünet alatt mégsem tudnak szabadságot kivenni, hogy aztán újra „rághatóak”, nyúzhatóak, érdekesek legyenek a gyermek számára.

A személyhez kötődés (anyához, apához, közelállókhoz ragaszkodás) körülbelül féléves korra alakul ki. A gyermek 3-4 éves koráig nagyon fontos, hogy lehetőleg ugyanazok gondozzák, szeretgessék, fegyelmezzék. A kicsi nyugtalan lehet, ha valaki a megszokott körből eltűnik. Az anya távolléte akkor is nagy szomorúságot okozhat, ha szerető rokon, nagyszülő marad bébiszitterkedni.

A szülők tartós, egy-két hétnél hosszabb távolléte 6-7 éven alul nehezen emészthető, mivel a gyermekek erre még nincsenek felkészülve. Bármennyire szeretik és figyelik az óhajait, bármilyen finom ételeket kap egy gyermek, bármennyire engedékenyek vele egy új helyen, megijed, ha sokáig más szabályokhoz kell alkalmazkodnia, mint amit a szüleiktől „kapott”. A napirend, a vacsora-fogmosás-pisilés-mesélés sorrendje, anya esti elköszönése, a lámpaoltás rituáléja biztonságérzetet ad a gyermeknek. Az óvodás ráadásul nehezen képes múltban és jövőben gondolkodni, vagyis nem érti, hogy anya majd vissza fog jönni, megijedhet, hogy anya eltűnt. A több napos, különösen több hetes távollét nem ajánlatos iskolás kor előtt.

Körülbelül hatéves koruktól (persze egyéni különbségek vannak) a gyermekek egyre jobban élvezik a néhány napos nyaralást és egymás társaságát, ezért, ha megfelelő alkalom nyílik – például a saját iskola szervezi, vagy lesz ott ismerős gyermek –, néhány napra elengedheti őt. Ekkor már a gyermeknek (és a szülőnek is) szüksége van az önállóság tanulgatására. A kiránduláson a gyermekeknek egymáshoz is alkalmazkodni kell, megosztják az ennivalójukat, beszélgetnek, barátkoznak. Sok gyermek számára életre szóló élményt jelent a nyári tábor.