25. Baba-mama hírlevél – 3,5 éves gyermek

Kényszerítő szülő

Ha egy szülő túlságosan szigorú, akkor nem figyel eléggé arra, hogy a gyereke ki is valójában. Minden gyermek önálló személyiségként születik, vannak mozgékonyabb babák, vannak csendes babák, vannak állandóan kíváncsi, szemlélődő babák. Ha engedjük, hogy a gyermekünk olyan (is) legyen, amilyen lenni szeretne, akkor segítünk neki, hogy elfogadja saját magát a hibáival és jellemzőivel együtt, és később felelősséget vállaljon azért, amit tesz. Erősen korlátozó nevelési stílusnak nevezzük, amikor a szülőé a hatalom és a gyerek alárendelt szerepet kap. Ilyenkor a szülő úgy gondolja, hogy a gyermek az „övé”, ráerőlteti saját elképzeléseit, például előre megálmodja, hogy a gyereknek orvosnak vagy ügyvédnek kell lennie – akkor is, ha a gyerek nem arra született. Ha pedig a gyerek éppen nem tanul vagy nem viselkedik úgy, ahogy a szülő szeretné, akkor kényszerítik, büntetik, vagy megpofozzák.

A kényszerítő szülő általában túl sok dolgot tilt ok nélkül, például a gyereknek nincs módja választani játékok, iskolák, tantárgyak közül, hanem elvárják tőle, hogy a tervek (és ne az életkörülmények) szerint teljesítsen. Ha a gyereknek kötelező „szeretni” a dolgokat, amelyeket valójában nem szeret, akkor egy idő után nehezen boldogul a világban. Ha a szülő állandó bűntudatot ébreszt, amiért a gyerek megszegi a szigorú szabályokat, akkor a gyerek úgy érzi, ő rossz, nem szeretik, nem tud jót csinálni. Az ismétlődő szidások miatt aztán a gyermek elveszíti önbecsülését és lassan meggyőződésévé válik, hogy ő teljesen értéktelen.

A tekintélyelvű szülők gyermekei – mivel állandóan a megkérdezésük nélkül hoznak őket érintő döntéseket – később sem lesznek képesek olyan döntéseket hozni, amelyek létfontosságúak. Például az a fiú, akinek megmondják, hogy milyen lányokkal ismerkedhet és kikkel barátkozhat, folyton azon izgul, hogy hibát követ el és haragszanak rá. Előfordulhat az is, hogy a gyermek fellázad a szülői elnyomás ellen, és nem mesél semmiről, nem viszi haza a barátait vagy jó messzire elköltözik az elvárások elől. Minél erőszakosabban akarják kényszeríteni, annál jobban ellenáll. A frusztráció miatt aztán indulatossá, hirtelen haragúvá válik, de van olyan gyerek is, aki úgy tiltakozik, hogy meg sem szólal, vagyis némán dacol. Előfordulhat, hogy a gyereket bosszúvágy is fűti, hogy visszavágjon a bántásokért.

A gyerek és a szexualitás

A szülő fontos feladata segíteni a gyermekét, hogy felnőtt korában jóban legyen a saját testével, és a szexualitásban kölcsönös örömet és biztonságot keressen majd társával. Érzékeltessük a gyermekkel, hogy a szex normális esetben izgalmas, értékes, természetes, mindkét felnőtt számára kívánatos dolog. A természet rendje szerint már a csecsemők és a kisgyermekek is szereznek örömet a testüknek, leggyakrabban ujjszopással, vagy ha a szülők megnyugtatásként cumit vásárolnak, akkor cumizással. Sok gyereknek van „rongyija”, vagyis ronggyá rágcsált textildarabja, plüssállatkája, amit az arcához dörzsöl, simogat. Néhány kicsi úgy alszik el, hogy közben haját csavargatja, fülcimpáját, fejbőrét dörzsöli. Aggaszthatja a szülőt, ha a gyerek a szeme láttára ingerli a nemi szervét, pedig ez normális jelenség, még akkor is, ha a felnőttnek szokatlan és kínos.

Régen szigorú tiltásokkal próbálták a szexualitást felnőtt korra korlátozni, így volt ez Európában az elmúlt kétszáz évben. Közben rengetegen felháborodtak, amikor egy Freud nevű pszichiáter azt merte állítani, hogy a gyerekekben is van nemi vágy (más néven szexuális libidó). Van-e nemi vágy a gyerekekben a hivatalos álláspont szerint? A tudomány mai állása szerint a gyerekek nem éreznek igazi érzéki vágyat a nemi hormontermelés megindulása előtt, vagyis a nemi szerveik érintéséhez kapcsolódó érzések nem ugyanolyanok, mint felnőttkorban.

Az ujjszopás és minden fent felsorolt örömszerzés akkor lehet kóros, ha a gyerek életében ez a legfontosabb, és más dolgokat helyettesít. A tipikus csecsemő- és kisgyermekkori örömszerzés (cumizás, puha rongyok szorongatása) 3-4 éves korra általában megszűnik. A gyerekek egy része fürdés, tisztálkodás vagy játék közben, esetleg elalvás előtt felfedezi, hogy a saját nemi szerve érintése kellemes.

Ha aggódik, hogy gyermeke túl sokat tölt testi örömszerzéssel, akkor gyermekorvos vagy pszichológus segítségét kérheti. A pszichológus beszélget a szülőkkel, a gyerekkel bábozik, játszik, közben kideríti, hogy a gyermeknek mi hiányzik, mit pótol az életében „önmaga szeretgetésével”. Lehet, hogy javasol valamilyen módszert, hogy a családban min lenne érdemes változtatni, ha bántja valami a gyereket. Kiderülhet, hogy a gyerek fél valamitől (például egyedül elaludni a sötét szobában). Az is lehetséges, hogy az orvos, a pszichológus még több odafigyelést, törődést javasol. Néha annyi is elegendő, hogy a szülő esténként mesél a gyermeknek, ezzel leköti a figyelmét, csillapítja a félelmét. Legtöbb esetben a pszichológus arra jut, hogy a dolog teljesen normális és az aggódó szülő megnyugodhat.

Vannak gyerekek, akik nagyon nehezen tudnak megválni az ujjszopástól és a cumizástól. A durva módszereket semmiképpen sem javasoljuk. Az ujj bekötözése, bepaprikázása értelmetlen és kárt okozhat.

Bármennyire nyugtalanító, hogy ha a gyerek folyton a nemi szervéhez nyúlkál, nincs ezzel túl sok teendő: annyit érdemes ellenőrizni, hogy van-e gyulladás, vagy más irritáló dolog (például kullancs) a nemi szerv környékén, mert lehet, hogy csak ezért „piszkálja”.

A nemi szervek iránti érdeklődés oka lehet, hogy a televízióból és az internetről egész nap árad az erotikus tartalom műsorajánlóban, zenei klipben és reklámban, néha híradóban is. Már az óvodások utánozzák az előző nap látott szerelmi jelenetet! Jó, ha a szülő elmeséli, hogy a szex normális esetben mindkét felnőtt számára kívánatos dolog, vagyis egyik félnek sem fájdalmas vagy rossz. Másrészt ne menjen egész nap korlátlanul a tévé, az esti műsorokat pedig ne nézzék a kisgyermekek!

A gyerek túl fiatal ahhoz, hogy visszautasítsa a szexuális vonzalommal hozzá közeledőket, figyeljünk rá, hogy csak olyan bébiszitterrel, rokonnal hagyjuk ott, akiben megbízunk! Ha a gyerek hirtelen megváltozik (pl. túlságosan szótlan lesz vagy túl beszédes), jelezheti, hogy olyasmi történt vele, amit nem tud elmondani. Ha mégis próbálja elmesélni, hogy valaki molesztálta, akkor türelemmel hallgassuk végig! Például elmesélheti, hogy „Nagybácsi maga mellé fektetett”, ekkor ne legyünk hirtelen agresszívek, ne ijesszük meg, nehogy bűntudatot keltsünk benne – és ezzel tovább rontsunk a helyzeten! Keressünk pszichológus a probléma feldolgozására! Ha a gyermekét molesztálták, kérje a rendőrség segítségét!

A gyerek maga dönt a kézhasználatról

Ha azt halljuk, hogy 'kétbalkezes', 'balfácán' vagy 'balsors', akkor tudjuk, hogy bizony semmi jóra nem számíthatunk. A magyar nyelvben sajnálatos módon elég sok negatív jelentés társul a bal oldalhoz, pedig a balkezesség semmilyen valós hátrányt nem jelent sem a tanulásban, sem az élet egyéb területein. Ennek ellenére mégis sok gyermek kénytelen a “szép kezét” használni az amúgy domináns bal helyett, mert a szülők vagy nevelők ilyen vagy olyan megfontolásból azt tartják helyesnek.

Azt, hogy egy gyereknek melyik a vezető, domináns keze, abból lehet tudni, ha megfigyeljük, hogy a jobbat vagy a balt használja-e inkább: melyikkel rajzol, melyikben tartja a kanalat, melyikkel nyúl a dolgokért. Szerencsés esetben a kicsi 3-4 éves korában az egyik kéz már határozott dominanciát mutat, és általában a választott oldalon működik élesebben a fül, pontosabban és erősebben a láb, és azon az oldalon van a vezető szem is.

Vannak azonban esetek, amikor a dominancia kialakulása problematikusabb: ha még ötéves kor után is hol egyik, hol másik kezükkel nyúlnak a kicsik a tárgyak után, rajzolás közben cserélgetik a ceruzát a bal és a jobb kéz között, egyes tevékenységeket inkább úgy végeznek, mint a jobbkezesek, másokat pedig úgy, mint a balkezesek. Bár iskoláskorra az a jó, ha már biztonságosan kialakul a domináns kézhasználat, néha mégis megfigyelhető ilyen „kétkezesség” is, amely, ha a koordináció könnyedén kialakul, nem okoz nehézséget a gyerekeknél.

Noha a világ inkább a jobbkezeseknek van berendezve – a kilincsek, az ajtók, a zárak, a csapok mind-mind a jobbkezeseknek kedveznek –, rövid idő után a stabil balkezesek is kiválóan meg tudják tanulni mindezek, számukra kissé kényelmetlen használatát. Az alkalmazkodással ráadásul új készségeket kénytelenek kifejleszteni, ezért sokan közülük az átlagosnál sokkal jobb térszemlélettel és a fejben történő forgatás magasabb szintjével rendelkeznek, mely képességeket kiválóan tudják kamatoztatni egyes szakmákban (pl. tervező mérnökként). Valójában nem is az az igazán fontos, hogy a gyerekek melyik agyféltekéje vagy keze a domináns, hanem az, hogy a két kéz együttműködése elég olajozott-e és a test két oldalát elég összehangoltan használja-e a kicsi.

A legnagyobb kárt általában az okozza, amikor a felnőttek kívülről beavatkoznak ebbe a finom rendszerbe és kényszerítéssel átszoktatják a gyerekeket a másik kezük használatára. Bár a szülők legtöbbször a legjobb szándéktól vezérelve állnak neki az átnevelésnek, az eredmény mégis lehangoló: dadogás, tanulási zavarok és személyiségfejlődési problémák egy életen keresztül.